Frusztráció című sorozatom még csak születőfélben volt – azaz az első két képpel készültem el – amikor Frömmel Gyula Mednyánszky-díjas festőművész, a XVIII. kerületi Művészeti Egyesület korábbi alelnöke felvetette, hogy szívesen írna ezekről a képeimről. Nagy megtiszteltetésnek éreztem a kezdeményezését, s még inkább meghatódva és örömmel olvastam a végül megszületett írott gondolatait:
Rossz közérzet a kultúrában
Bizony nem véletlen, hogy Lenkes Ildikó festőművész közelmúltban (2024-25) készített képeit nézve Sigmund Freud hasonló című kultúr-pesszimista esszéje jutott eszembe. Az a gondolat talán egyidős az emberiség eszmetörténetével, hogy a jelenkor minden sanyarúsága az egykorvolt aranykor elkorcsosult sarja lenne, ám a modernkori pszichológia atyja mondta ki azt a tézist, hogy a civilizáció egyes ember szabadságát gúzsba-kötő normái okozzák a hanyatlás érzetét. Ahhoz pedig nem kell más, mint a tévéhíradót megnézni, hogy rájöjjünk: a tőlünk elvárt morális szabályokat velünk szemben lépten-nyomon felrúgja a mindenkori hatalom, különösen az autokratikus rendszerekben.
Lenkes Ildikó korunk társadalmi kérdésekre reflektáló korábbi festményeivel is erős érzékenységről tett tanúbizonyságot eddig is. A környezetszennyezés riasztó jeleit felmutató képei (például Összegyűrve sorozat) szinte kiáltványként hatottak. Ennél jóval személyesebb képciklus részei a Vándorfecske hazatér, Hímzés, Este Milikével. Angyali üdvözlet, melyek bepillantást engednek az emberi kapcsolatok és érzések intim világába. Ha úgy tetszik, mostani önportré jellegű hármas-képe ennél is tovább megy azáltal, hogy közvetlenebb módon tárja fel az alkotó belső világában jelen levő szorongásokat, másfelől, talán a lélek mélyének jellegéből adódóan enigmatikusabb is. Stílusa jellegzetes, lényegre törően figuratív, de nem a részletekben csapongó, fő motívumai szépen kidolgozottak, de a kevésbé fontos részletek jelzésszerűbben építik a kompozíciót. Színvilága harmonikus, különösen jellemző a többnyire homogén háttér színében visszatérő középtónusú szienna-barnája, a meleg föld-szín többféle, de rokon árnyalatokkal modulált foltja. Ez egyébként éppúgy igaz az itt tárgyalt, de a korábbi, fent megnevezett műveire is. A hármas-képet én egy sorozatnak tekintem, bár nem triptichon, különösen nem a fogalom tradicionális értelmezésében. Ennek ellenére az egyes művek önállóan is értelmezhető önvallomások, ámbár együtt szemlélve árnyaltabb kaleidoszkópszerű jelzések az egyén belső lelkivilágán keresztül egy aktuális korszellemről.
„Az igazság békét teremt?” című festmény címe és a látványban feltárulkozó tartalma között erős ambivalencia feszülne, ha nem lenne a végén kérdőjel. Jóllehet a cím (kérdőjel nélkül) egy pályázat hívószava volt, de itt szemmel láthatólag sem az igazság, sem a béke jeleit nem találjuk.
A kép centrumában egy női fél-alak (önarckép) kétségbeesetten tehetetlenül takarja el füleit, és az arc torz fintora résnyire összehúzott szemeivel együtt azt sugallják, hogy a főhős ki szeretné zárni maga körül a világot. Tolakodóan nyomul a személyes terébe balról egy acsarkodó medvefej, jobbról egy öltönyös férfialak. A medveszimbólumnak sokféle jelentése van a mesék mackójától a heraldikai erőszimbólumig (lásd Berlin város címere) de az biztos, hogy ez, az itt acsarkodó pózban megfestett medve egy mindenre elszánt vadállat képében a zabolázatlan vad erőt jeleníti meg. Az öltönyös ember súgógesztusában a suttogó propaganda kérleletlenül is nyomuló agymosó gesztusát láthatjuk. Erős, de találó kritika a korszellemről, amelyben az áruk és eszmék gátlástalanul tolakodnak az intim szféránkba is. Az igazság helyett itt az igazság deficitjét konstatálhatjuk, így hát béke helyett a zaklatottság, ami feltárul. És ebbe a drámai szituációba érkezik egy galamb figura, mely éppen landol. A galamb elterjedten egy szelídség szimbólum. De ez a figura nem a Noé reményt hozó galambja, vagy a szentlélek fehér galambja. Jellegzetes kékeszöld gallérjáról a leginkább postagalambra asszociálhatunk, amelytől valamilyen hír elhozását várhatjuk (az Evangélium jelentése jó hír, örömhír), azonban ennek beteljesedése tekintetében az alkotó bizonytalanságban hagyja nézőt. Talán jó utalás, hogy a képen a figurák nem befejezettek, a női alak felsőteste, törzse mindössze egy vonalháló által jelzett képelem, melyet ennek ellenére nem találnám kidolgozatlannak. Hasonló gesztussal van a galamb szárnya is megoldva, inkább grafikai, mint festői folt rajzolja ki, a kép drámaiságát erősítve.
A „Belső építkezés” című festmény az előzőhöz képest kevésbé baljóslatú, bár az itt is középpontban található egészalakos önportré szintén elzárja magát a külvilágtól egy világoszöld takaróval, sőt, hogy a hatás teljesebb legyen, ennek tetejébe egy fülhallgató bumfordi formája zárja ki teljesen a homogén háttér által jelzett környezet zajait. Főhősünk laza melegítőnadrágban, pólóban, zokniban ül, ami mindenképpen az otthonosság érzetét kelti. Az otthon légkörében fesztelenül, de koncentráltan ül, mintha csak egy szobasarokban építőkockával játszana. Feszült figyelemmel igyekszik megtalálni a halmaz aktuálisan kezében levő elemének a legmegfelelőbb helyét, jóllehet a többi kocka helyzete és formája sokkal inkább sporadikusan illeszkedik egymáshoz, minthogy valami eltervelt konstrukciónak tűnne viszonyuk. Tipikus csoportvezetői szituáció: a markánsan eltérő karakterű tagok optimális illeszkedésére találni… Jó megoldás esetén erősíthetik csoportként egymás hatását, kevésbé szerencsés esetben leronthatják az összhatást. Tehát a nagy kérdés, hogy mit épít? Hajlok arra a nézetre, különösképpen, hogy önarckép a fő motívum, hogy saját dilemmáját jeleníti meg.
A festmény a legméltóbb részletének az igényesen megfestett kézfejeket tartom, dolgos, de nőies karakterében szép formálású mindkettő, és talán nem véletlen, hogy így hangsúlyt kaptak. A családi szeretet összetartó ereje biztosította hátteréből a főszereplő, mint egy építőmester, a közösség vezetőjeként néha sziszifuszinak tűnő, de távlatilag sikerrel biztató, megfontolt munkájának kőművese. Ennek építése olyan feszült figyelemmel történik, hogy talán elsőre fel sem tűnik az alkotás közben ábrázolt nőalaknak a kép még ennél is enigmatikusabb eleme, a vizes zacskót tartó kéz zavart hozó motívuma. Talán tudatosan fenyegeti az átgondolt munkát, minden esetre erről a kézről sem tudjuk meg, hogy mi a szándéka. Rombolni szándékozik, vagy csak teoretikusan fenyeget, minden esetre nem szerves része, sőt ellentételezése az alkotó munkának.
Ha az itt elemzett képek kapcsán joggal vetődik fel a szürrealisztikus látásmód, akkor a sorozat legfrissebb festménye kapcsán már kétségeink sem merülhetnek fel ez ügyben. „Ha az értelem alszik” című vásznán szinte Sigmund Freud-i mélységű pszichoanalízisnek lehetünk tanúi. Lehetetlen nem észrevennünk a Francisco Goya hasonló című rézkarcával rokonítható kapcsolatot: a főhős az asztalra (értelmiségi munkaeszköz!) borulva alszik, miközben úrrá lesznek démonai. Goya szörnyei denevérszerű lények, Lenkes szorongása cizelláltabb, ő különbséget tesz az ártó démonainak kategóriái közt. A szorgalmas hangya oktalan lény, minden ártó szándék nélkül egyre csak hordja az alvó vállát nyomó papírdobozba a súlyos köveket. Minden lépésével nehezebbé teszi a szunnyadó terheit. A csótány kártevése már öncélú, mindent szétrág, ami útjába esik. A helyzet drámaiságát fokozza, a csótány hátterében feltűnő széktámla. Ez ugyanis egy rokkant-segédeszköz, még ha a kerekei nem is látszanak, feltétlenül a mozgásképtelenség, tehetetlenség állapotára kell asszociálnunk. Nagyon sok ember álmaiban fordul elő különféle formában a megrekedtség szimbóluma, „a valahova tartanék, de korlátozottságot okoznak körülményeim” életérzéseinek álmokban megjelenő feldolgozása.
Lenkes Ildikó képei a művész lelki meztelenségének jegyében fogantak, vagy, ahogyan a régi mesterek mondták, addig a bizonyos „őszinte ecsetvonásig” eljutott. Különösen az itt tárgyalt hármas-képe komolyan vett önfeltárulkozás, ez lenne valahol minden olyan művész feladata, aki nem manírok utánzásában süpped el, hanem a saját belső valóságának élményét tolmácsolja. Nem szépelgő, a lélek mélyéről szólal meg, de teljesen mentes a könnyező bajazzók szirupos közhelyeitől. Nem könnyen emészthető, mégis kimond valamit helyettünk is, akik kortársai lévén hasonló dilemmákat szenvedünk el naponta. Nagyon intim, mégis embertársait képviseli azzal, ahogyan megszólal. Fajsúlyossága mellett is ajánlom a festményeket szeretők figyelmébe.